I need Him right now…

Fáradtság. Álmok. Ébredés. Visszaalvás. Pánik a késés miatt. Gyors készülődés. Rohanás. Útkereszteződés. Autó. Ő. Idő megtekintése. Séta tovább a buszra.

Elaludtam. Ennyire még soha nem aludtam el. De végül is 10 perc alatt összekaptam magam. Aztán még itthon vártam is, mert nem akartam korán kiérni a buszra. Épp elhagynám az utcánkat, mikor látom, hogy jön egy autó. Rendben, akkor megvárom, amíg elmegy. Lelassít. Remek látvány volt, mondhatom… kora reggel. Hát persze, hogy Ő volt. Őszintén szólva oda akartam menni hozzá, de egyrészt lekéstem volna a buszt, másrészt olyan görcsös lettem, hogy azt hittem, elájulok. De nem ájultam el.
Ráébredtem arra, hogy hiába van rá szükségem csupán barátként, valamit még mindig érzek iránta. És ez így nem jó. Hiányzik, látni akarom, meg akarom ölelni és beszélgetni akarok vele. Ki akarom magam beszélni. De úgy, hogy belül darabokra török, nem megy. És ma reggel ismét összetört. Semmit nem csinált velem, nem hazudott soha. De a létezése is összetör. Ha csak látom, hogy kicsit sem hiányzok neki… kiborultam.

Most szükségem lenne a szombati csapatra. Mert Ő nem volt ott. Viszont mindenki más, aki számít és fontos nekem, ott volt.

vannak még csodák

2012. március 03. – egy újabb felejthetetlen dátum. hajnali fél 7-től ébren voltam, reggel/délelőtt vásárolni voltam, majd hazajöttem, rokonokhoz mentünk és ismét haza -úgy fél órára kb. ugyanis tesóm megkérdezte, megyek-e velük koncertre. hát hogy a viharba ne mentem volna? fél éve nem láttam a srácokat, Tigrist is 4 hónapja, és végre találkoztam velük. nagyon jó volt, főleg a társaság miatt. idióták. Tigrissel meg már illene valami közös képet alkotnunk, mert milyen már, hogy egy sincs, aztán a legjobb barátom?

teljesen fel vagyok dobva azóta. élek. érzem, hogy tartozom valahova. közéjük. ami vicces, mert hiába tűnt úgy, hogy van helyem köztük, nem éreztem. most pedig igen. voltak vicces pillanatok, meg be is égtem, de csak Tigris előtt. höhh. koncert előtt Cherry-ben (kocsma) találkoztunk pár haverral. eldumáltunk, aztán mentünk a koncertre. megláttam Tigrist, egyre jobb kedvem lett. dumáltunk is, hülyültünk, lelkiztünk, ittunk, röhögtünk. utána mondtam tesómnak is, hogy szólhat máskor is, ha mennek valahova. szeretek velük lenni.
legviccesebb szitu? sok volt. pl: amikor Tigris tanulmányozta a bakancsomat… ültünk egymás mellett, megfogta a lábam és felemelte szemmagasságig, hogy szemügyre tudja venni a bakancsot. kellemes volt, végül is csak röhögtem rajta. M. csajozási módszere is említésre méltó. örülök, hogy szem- és fültanúja lehettem! azon meg már meg se lepődtem, mikor M. ‘betámadott’ hátulról a koncert végén. valahogy éreztem, hogy ő az.

baromi jó volt, hihetetlenül felszabadult voltam, és soha nem fogom elfelejteni. valamiért Nekik köszönhetően mindig kizökkenek a magányos depiből és a boldog pandaa elő kerül. és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok nekik!

Mint egy porszem a hóban…

tegnap este írtam egy novellát. a véleményeknek és kritikáknak nagyon örülnék, szóval kommentálni ér! : )

Mint egy porszem a hóban, oly’ fontos voltál nekem. Mint egy porszem a hóban, oly’ ritka volt az érzés irántad. Mint egy porszem a hóban, oly’ jelentéktelen vagyok én Teneked. Mint egy porszem a hóban…

Még máig emlékszem arra napra, mikor megismertelek. Igazából nem is akkor ismertelek meg, de akkor kezdődött bennem az egész. Egy nyári este ott ültünk egymás mellett, és nem volt rajtunk kívül senki más. Én nem szóltam egy szót sem, te nem mondtál semmit. Csak ültünk és én azon gondolkodtam, hogy kezdhetnénk neki. De nem jött ki hang a torkomon. Így hagytam.

Egy kis idővel később erőt vettem magamon, és felhívtalak. Vagy egy órát beszéltünk, olyan jó volt. Nem is gondoltam semmire, csak meséltünk egymásnak, viccelődtünk és megbeszéltünk egy találkozót a hétvégére. Egész héten, minden egyes nap, minden egyes percében azt vártam, hogy végre láthassalak. Aztán mikor eljött a várva várt nap, későn készültem el, így késtem fél órát. De te megvártál, pedig akkor már késő volt, sötét és hideg. De ott ültél a padon, majd mikor megláttál, egyből felpattantál. Én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Nem csíptem ki magam, de megdicsérted a hajam, elkezdtél vele babrálni, miután leültünk. Átbeszéltük az estét és már a hajnal határán voltunk, mikor hazakísértél s egy puszival, öleléssel köszöntél el tőlem. „Életem legszebb napja!” –akkor ezt gondoltam. Mert abban az időben még nem hittem volna, hogy ez több is lehetne.

Pár nappal később írtál egy sms-t, hogy szeretnél velem beszélni. Felhívtalak, megbeszéltünk egy újabb találkozót, ugyanott –de akkor már aznapra. Nem igazán értettem, mit akarsz mondani, olyanokra gondoltam, hogy majd biztos kikéred egy lányról a véleményem. Ami valljuk be, összetört volna. Míg sétáltam végig azon elmélkedtem, mi lehet az a fontos dolog?! Majd egy szoros ölelés zökkentett ki a gondolatmenetemből, aminek a forrása Te voltál. Akkor mondtad ki először, hogy „Szeretlek!” és ismételten életem legszebb napjának nyilvánítottam egy napot a veled eltöltött idő miatt. Boldog voltam. Olyannyira, mint még soha azelőtt. De minden változik, mint tudjuk…

Teltek hetek, hónapok, hosszú ideje együtt voltunk, mikor egyszer nagyon összevesztünk. Emlékszel? Butaságokat vágtunk egymás fejéhez, te leléptél a barátaidhoz panaszkodni, én pedig ott maradtam a lakásban egyedül. Egyedül a sötétben nagyon fájdalmas tud lenni. Másnap arra ébredtem, hogy a hajamat simogatod, és amikor kinyitottam a szemem, apró csókot leheltél az ajkaimra. Magamhoz szorítottalak, amennyire csak bírtalak. Nem akartalak elveszíteni. És ami azt illeti, soha nem is akarlak.

Kibékülésünk után igyekeztünk elfogadni egymás hibáit, meglátni a szépet a rossz dolgokban is és tulajdonképpen a nevetséges tiniszerelemnek induló dologból egy tartós, komoly kapcsolat lett. Amit élveztem. Élveztem minden veled eltöltött percet, a közös vacsora-, illetve reggelkészítést, a filmnézést és a hosszú sétákat a városban. Nem untunk rá egymásra, mindig kitaláltunk valamit, hogy véletlenül se laposodjon el a szerelmünk. Nem akartunk különválni, soha. Még a halál után sem. Hittünk a csodákban, úgy gondoltuk, együtt képesek vagyunk bármire.

Aztán egy nap… egy borús, őszi nap csörgött a telefon. Félve vettem fel, olyan baljósan csörgött. Pár másodperc múlva a félelmem beigazolódott: súlyos balesetet szenvedtél, kórházba szállítottak, de még küzdenek az életedért. Hirtelen minden feleslegessé vált körülöttem. Semmi nem volt fontos, haldokoltam –ahogy te is, a műtőasztalon. Berohantam a kórházba, ahol miután az orvos kijött és közölte, hogy stabilizálták az állapotodat, de nem tudják felébredsz-e valaha, a sírógörcstől a padlóra zuhantam.

Most pedig itt ülök az ágyad mellett, azt várva, hogy megszorítod a kezem, felébredsz, rám nézel és minden rendbe jön. Félek, mert nélküled nem tudok mit kezdeni az életemmel. Félek egyedül lenni, de legfőképp attól félek, hogy ezek után már nem hinnék a csodákban. És én hinni akarok… Veled!

summer was full of love

and i miss it. i miss all the guys who i was with. i miss the girl who i was with them.

imádok buszon zene hallgatás közben gondolkodni. csak kattog az agyam. és általában jelentéktelen dolgok jutnak eszembe. de ma nem így volt… bámultam az üvegen, ahogy a megszokott útvonalon halad a busz, és annyi emlék jött elő. minden -vagy legalábbis rengeteg minden- beugrott a nyárról. annyira más volt, mint eddig valaha. sokkal felszabadultabb voltam, ami már csak azért is fura, mert olyan társasággal voltam végig, akiket amúgy nagyon szeretek, de valamiért nem nagyon éreztem soha, hogy közéjük való lennék. de nyáron más volt. és Vele is… nem szeretem, nem vagyok szerelmes, ezt tisztáznám. de akkor úgy éreztem, hogy valamit érzek Iránta. teljesen átalakult az emberekről alkotott véleményem, az érintésfóbiám eltűnt (megjegyzés: nem szerettem, ha valaki hozzám ért, megölelni is féltem másokat…) és valamilyen oknál fogva én kezdeményeztem ezt a fajta kontaktust. szerettem megölelni Tigrist, vagy akár Őt. és jól esett, mikor visszaöleltek. eszembe jutott, milyen boldog voltam. és hogy azóta mennyi minden változott. volt idő, mikor haragudtam rá, de aztán, amikor ott volt mellettem, és éreztem, hogy tényleg foglalkozik velem -akár barátként, akár többként-, minden harag eltűnt. felidéztem azt is, mikor a frissen festett vörös hajammal lementünk Vonyarcvashegyre a srácok után. szó szerint folyt a narancssárga víz a hajamból. (megjegyzés: nos igen, fel voltam készülve, hogy a vörös hajfesték ereszt, de hogy ennyire…? : D) aztán tesómmal megkerestük a srácokat a strandon és letelepedtem Mellé… elkezdett játszani a kissé vizes, hullámos hajammal. szinte már annyira szabadon, a bátyámmal mit sem törődve hülyültünk, hogy azt hittem megőrült. aztán jött egy “haragszom Rád” időszak megint, ami egy buli alkalmával megint egy szempillantás alatt eltűnt. mindenki eltűnt körülöttünk, és oda ültem Mellé. mindenen röhögtünk, annyira jó volt az az este. akkor vitt haza másodszor, amikor is megállapítottam, hogy jól vezet.

igazából a nyár Róla szólt, meg a barátokról. a szabadságról. és azt hiszem, Ő tényleg más emberré tesz. annyi mindent köszönhetek Neki. annyi örömöt, szabadságot, bátorságot a változáshoz és azt hiszem, joggal mondhatom, hogy önbizalmat is.

egyébként imádok elmosolyodni a buszon, mikor a beszélgetéseinkre gondolok. vagy csak egy-egy őrülten aranyos szituációra közöttünk. szeretek mosolyogni a napsütésben az utcán. és bármilyen hihetetlen, ezt mind Neki köszönhetem. egy srácnak, aki olyan rejtélyes és fura, mint én magam. aki megmutatta teljesen a benne rejlő érzelmet is nekem. aki bár okozott fájdalmat, de emellett rengetegszer segített felállni. szóval akkor nekem ne mondjátok, hogy nem létezik fiú-lány barátság. (megjegyzés: Tigris is ‘csak’ a legjobb barátom, pedig ő is pasi. ; D)

a semmittevés csodái

ülök itt a gép előtt és csak bámulok ki a fejemből. tulajdonképpen marha nagy dolgokat viszek véghez.. a fejemben.

az egyik pillanatban még repülök, a másikban pedig beesek az ágyba és alszok. aztán hirtelen azon kapom magam, hogy Rá gondolok. vicces dolog ez a vágy-fantázia dolog, ami igazából mindenkiben ott van, csak néhányan nem elég kreatívak, hogy ébren álmodjanak. nekem viszont megy.
szóval ott tartottam, hogy Rá gondolok. aztán a következő képkoca az, hogy már ott fekszik mellettem az ágyban, átkarol, és megcsókol -úgy, ahogy még soha senki. aztán a többi, nos… az nem túl publikus. ;]
olyan ember vagyok, aki általában leír minden apró részletet, legyen az bármilyen mocskos. de ez most nem olyan. ezt most ébren álmodom, és magamnak akarom. önzőség? nem hinném. csak olyan vágy, mely senki másra nem tartozik, csak Rá és rám.

ma, amikor sétáltam haza, épp kaptam tőle egy üzenetet, amitől hatalmas mosoly jelent meg az arcomon. egyrészt azért, mert a beszélgetésünk tartalma olyan volt, hogy már-már a nevetés kerülgetett (bár a szokásos perverzség jelen volt, mint mindig); másrészt pedig azért, mert arra járok haza, amerre ő lakik. van rá magyarázat, elég egyszerű. tavaly megszoktam, hogy sokszor vele jártam haza busszal, és dumáltunk. és közelebb is van egy kicsit.

lassan 18 éves fejjel kijelenthetem, hogy sikeresen kiszerettem belőle, de ettől függetlenül vonzódom hozzá, és kell nekem! ha meg valakinek nem tetszik, vagy emiatt lenéz/elítél, csak rajta. ez egy emberi ösztön, egy vágy, aminek előbb-utóbb engedni kell, különben felfal, és teljesen magadba roskadsz…

gondolatok

1. felvonás

a padra hajtom a fejem, becsukom a szemem, belemerülök a gondolataimba. hideget érzek a tarkómon, az ablak nyitva. összeszorítom a szemem, majd lassan emelem fel a fejem, miközben a szememet is kinyitom.
reggel azon kezdtem gondolkozni, hogy mit gyűlölök a legjobban… mit is? ja, igen. ha valaki úgy néz le, ítél el, hogy közben nem is ismer. az, hogy tudod a nevem, nem jelenti azt, hogy ismersz. attól, hogy beszéltél valakivel 2 percet vagy 2 órát, még nem biztos, hogy ismered is. ki tudja, mit mutat magából a másik nekünk? ki tudja, hogy igazat mond-e, vagy csak hazudik, hogy közelebb kerüljön hozzánk? nem vagyok jó az emberi kapcsolatokban, az érzelmeim kimutatásában, de jó emberismerő vagyok, és még ha magamnak se ismerem el valakivel kapcsolatban, hogy “hé, ő is csak egy a sok közül, ő is csak kihasználna..”, legbelül mindig tudom, hogy így van. még ha nem is teszek semmit, érzem. sokan nem tudnak rólam olyan alapvető információkat, amik szerintem elengedhetetlenek, hogy valaki ismerjen engem. vannak viszont olyan dolgok is, amiket jobb szeretek magamban tartani. ha valaki meg akar ismerni, úgy is rájön ezekre. mert amiket nem mondok el magamról, azok mind-mind olyan infók, amik láthatóak, tapasztalhatóak.
le fogom vágatni a hajam. nyáron. imádom a hosszú hajat, de néha sok. ha fúj a szél, az egész az arcomban köt ki, és olyankor semmit nem látok. nyáron meg olyan dög-melegem van tőle, hogy az hihetetlen. szóval a nyár a ‘teljes’ megújulásról fog szólni. ami hülyeség, mert csak célokat tűztem ki magam elé, amiket meg fogok valósítani, és jó pár a külsőmmel kapcsolatos.

egyébként mit gondoltok, a Jetik tudnak dorombolni? (:

az élet szar…

de legalább sikerült megcsinálnom az alábbi GIF-et…

(katt rá, mert csak teljes méretben animációskodik -.-)

szárnyaló gondolatok

Hogy milyen fontos a levegő, csak az tudja, aki már fulladozott. Hogy milyen fontos a nyelv, csak az tudja, akibe már belé akarták fojtani a szót. Ha hegedűművész lennék, testileg a kezemet félteném mindenekfelett. Ha balett-táncos lennék, tízszeres istencsapása lenne lábam bénulása.

nehéz dolog megfogalmazni az érzéseinket, gondolatainkat. elengedhetetlen, hogy tudd, mit is érzel, gondolsz igazán. de mi van, ha egy bizonyos dologról állandóan, minden egyes percben, másodpercben változik a véleményed, benyomásod? olvasol egy verset, először úgy gondolod, nincs benne semmi, majd elolvasod még egyszer, s rájössz a mögöttes tartalmára. vagy épp a dallal kapcsolatban. az elején még furcsának találod, nem tetszik, a végére meg rájössz, hogy hoppá, ez mégis jó; megszereted. ismerős? én így vagyok mindennel. az emberekkel, a zenével, az irodalmi alkotásokkal, a hóval… mindennel. és igen, néha nem tudom megfogalmazni, mi a véleményem, mert nem is tudom igazán elkapni a gondolataimat. az agyam kattog, a gondolatok rohannak, és mire leírnám, már elfelejtem és valami teljesen más jár a fejemben.

Ki méri fel azonban, hogy az ember legelsőképpen beszélő lény?! Emberré válásában s még inkább emberebbé válásában megszólalása a lényeg. Ember mivoltában jelesebb szerepet játszott a szókészítés, mint a szerszámkészítés; bizonyára voltak pattintott szavaink meg csiszoltabb szavaink, volt kőkorszaka és vas- és bronzkorszaka a nyelvnek is; a föltárt sírokba, a régészeti leletek mellé oda kell képzelnünk a láthatatlan szóleleteket is, azt, ahogyan százezer évvel ezelőtt szólította meg anyját a gyermek.

reggelente, mikor buszozom -egyébként szeretek buszozni, ha nincs tömegnyomor- és zenét hallgatok (tehát mindig), néha eszembe jut egy ismerősöm az adott dalról. néha elfog egy bizonyos érzés, míg máskor csak bámulok ki a fejemből, és legszívesebben üvölteném a dalszöveget. de egy valami állandó: hacsak nem szomorodok el a daltól, akkor mindig mosolyra húzódik a szám, ami nem jellemző rám egyedül a buszon, reggel meg még úgy se. és mindig nehéz megállnom, hogy ne mosolyogjak, néha sikerül, néha nem. olyankor annyi minden fut végig az agyamon, hogy követni se bírom… és nem is akarom. csak élvezem a zenét és mosolygok. aztán próbálom felidézni, és csak annyira emlékszem, mit hallgattam és ki/mi jutott róla eszembe. de azt, hogy mik jártak a fejemben, soha nem sikerül…

(tudom, hogy ez most ilyen fura lett, a kis szövegrészletek nem kapcsolódnak feltétlenül ide, de azért mégis. amúgy Bodor Pál: Szavak honfoglalása c. írásából van.)

tiszta lap

akkor kezdjük újra. nem tudom, mit írhatnék. most teljesen vegyes érzések vannak bennem. boldog és boldogtalan vagyok egyszerre… egyrészt fizikailag padlón vagyok, de még bírom. talán holnapra sikerül kialudnom magamból a gonosz szellemeket, amelyek a fejfájásomat okozzák. lelkileg meg… is-is helyzet. vidításban mindenképp az én drága hímnemű barátaim a nyerők. de főleg Sz. (na, róla majd egy külön bejegyzésben írok.)
egyébként van chat, meg bemutatkozó, a hey, bitch! that’s me! rész alján található két link. gondolom innentől már rájöttök ti is.

az újrakezdés mindig nehéz, és néha nem is a legjobb döntés. de olykor elkerülhetetlen. és most jó lesz így. nem fogok azzal foglalkozni, hogy minden tökéletes legyen, a színek passzolnak-e. itt csak arra kell koncentrálnom, amit írok. és nekem ez bőven elég.

szóval, hajrá nekem, let’s go!